Gondolkodás, cselekvés, érzelem, érzet?

Posted on

Nem mindegy, hisz egészen különböző módon kell mindegyiket megközelítenünk segítőként.

Mindannyiunk életében adódnak hosszabb-rövidebb időszakok, amikor kibillenünk az egyensúlyunkból. Ezeknek mértéke időben és intenzitásban is változó. Jó esetben pillanatokról van szó, de adódhatnak hosszabb hullámvölgyek is. Azonban még egy pillanatnyi megingásnak is lehet olyan mértékű ereje, hogy alapjaiban írja át az aktuális működésünket.

Gondoljunk csak arra, amikor zöldre vált a lámpa, lelépnénk, de egy autó hirtelen elhúz az orrunk előtt. Az agyunk azonnal riadót fúj és önvédelmi üzemmódba kapcsol. Abban a pillanatban senki sem gondol arra, hogy milyen finom volt a reggeli kávé, vagy a főnök milyen feladatot fog aznap kitalálni. Egy a cél, túlélni! Az érzékek kiélesednek, minden idegszálunk a helyzetből való menekülésre figyel. Ahogy elmúlt a veszély jön a megkönnyebbülés és oldódik a feszültség, legtöbbször hasonlóan intenzív reakciók kíséretében. Majd szépen elérjük újra az egyensúlyi állapotot.

Vagy gondoljunk egy oviba beszokó kisgyerekre. Hiába magyarázzuk neki értelmesen, logikusan, hogy érte fogunk jönni. Amíg nem tapasztalta meg, pláne nem rendszeresen, hogy ez valóban így lesz, nem fogja ésszel felfogni miről beszélünk. Ha még pánikba is esik, mert annyira ijesztő elválni a szeretett személytől, akár odáig is fajulhat a helyzet, hogy eldobja magát és csak ordít. Aki gyakorló szülő, bizonyára ismeri a helyzetet. Ez nem a vedd-meg-nekem-a-mai-csokiadagomat-is hiszti, hanem egy megsemmisülős, teljesen kétségbeesett segélykiáltás: ne hagyj egyedül! Ilyenkor hiába hoznánk észérveket, egy dolog segít, az ölelés, hiszen ovis gyermekünk éppen csecsemő üzemmódban működik.

Hasonlóan van ez felnőttként is, bár sokszor nem ennyire látványos. Pl. egy-egy kimerítő időszak után ha továbbra sincs pihenő, ránk tör a nátha, ami mégis pihenésre kényszerít. Sőt, a legjobb, ha emellett valaki gondoskodik rólunk de pihenni is hagy amikor arra van igényünk, így máris “csecsemő üzemmódban” működünk. Átmeneti állapot, de a jellege jól megfigyelhető. Ahogy töltődnek a tartalékok, úgy leszünk újra a megszokott hétköznapi felnőttek.

Vagy előadást kell tartanunk sok ember előtt, de egy hang sem jön ki a torkunkon, hiszen meg kell mutatni magunkat a világnak, és nem tudhatjuk előre, hogy reagálnak ránk. Ismerős az oviból? A csoportban is olyan sokan voltak, mindenki másképp működött, vajon hogy tudok majd illeszkedni közéjük?

Esetleg külföldi kiküldetésre kell menni egyedül: már nincs mellettem minden percben anya/apa, olyan nagy és ismeretlen ez a világ, hogy fogom megállni a helyemet benne?

Segítőként legfontosabb feladatunk felismerni, hogy a hozzánk fordulónak milyen eszközzel tudunk hatékonyan segíteni.

Bizonyára mindenki átélte már, mikor nem tudja pontosan mi baja van, egyszerűen csak valami nem oké. Csak egy érzet van jelen, akár konkrét testi érzet, de nem kapcsolódik hozzá semmilyen ésszel megfogható történés, egyszerűen csak ismerős, de nagyon nem komfortos. Ez megint csak utalhat a szavak előtti időkre, lehet, hogy egy hétköznapi helyzet felidéz valamit, egyszer már éreztük így magunkat, de nem tudjuk szavakkal kifejezni, hiszen még jóval azelőtt történt, hogy az érzéseinket megtanultuk volna szavakkal kifejezni. Ilyenkor egy érintésekkel, hangokkal, ritmusokkal dolgozó módszer sokkal hatékonyabb segítség lehet pl. az értelmi szintre ható beszélgetésnél.

Érzelmeink felszínre hozásában segíthetnek a művészet-terápiás eszközök.

Ha viselkedésünkben érzünk korlátokat, sokat segíthetnek a csoportos foglakozások, ahol egyrészt szembesülhetünk azzal, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, másrészt kipróbálhatunk új viselkedésmintákat egy számunkra biztonságos közegben, és visszajelzést kaphatunk a csoporttársainktól. Ilyen módszer pl. a pszichodráma is.

Ha azonban gondolkodásmódunkon szeretnénk változtatni, a gondolataink megosztásával, azok korlátaival, torzításaival szeretnénk foglalkozni, az pedig kognitív módszerekkel lehetséges.

Segítőként a másik fontos feladatunk és kötelességünk (!) felismerni saját kompetenciánk határait, azaz hogy meddig tudunk hatékonyan segíteni az általunk képviselt módszerekkel, illetve saját személyiségünkkel a hozzánk fordulóknak, szükség van-e esetleg más, vagy komolyabb szakmai segítségre. Mert bizony segítőt csak bizalmi alapon szabad választani (ehhez nyilván kell egy pár találkozás, hogy kiderülhessen, megvan-e ez a szál). Enélkül a segítség – bármilyen módszert is használunk – nem lesz hatékony. Ha viszont sikerül kapcsolódni, az már önmagában félsiker, hiszen a segítő egész lényével, saját tapasztalatával és saját személyiségével is segít, természetesen az előre tisztázott keretek között.

Vélemény, hozzászólás?