“Egyensúly” kezelés – két terapeutával

Mindenki életében lehetnek olyan pillanatok, időszakok, amikor a külső-belső fizikai és lelki terhelés olyan hatalmas, hogy átmenetileg úgy érezheti az ember, már alig bírja, szinte robotként éli a hétköznapokat. Akár sírni is tudna a fáradtságtól, képtelen rendesen gondolkodni, ingerült, ideges, veszekszik a környezetével, a családjával, csak azt szeretné, hogy mindenki hagyja már békén végre.

Ám adódhat olyan élethelyzet, amiben éppen nem tudja megengedni magának a hosszabb kikapcsolódást, sem a változtatást. Amikor nincs mese, a feladatokat csinálni kell.

  • Pl. a stresszes manager, akinek mindig a maximumot kell teljesítenie,
  • a kisgyermekes anyuka, akinek csak ritkán van segítsége,
  • a hosszú betegség miatt családtagját odaadóan ápoló hozzátartozó… stb.

Ha nem vesszük komolyan vagy időről időre figyelmen kívül hagyjuk testünk és lelkünk figyelmeztető jeleit, könnyen betegséggé alakulnak az addig csak szórványos tünetek, így kényszerítve az embert pihenésre.

 

Ezért dolgoztunk ki egy gyorssegély módszert az extra terhelést jelentő időszakokra, mellyel egy kezelésen belül két terapeuta segítsége is támogatja a változást, így felerősítve annak hatását.

 

Ha úgy érzed, most nincs erőd vagy időd rendszeres kikapcsolódásra, de jól jönne egy igazán feltöltő, nagy lendületet adó kezelés, válaszd ezt a változatot! Szeretettel várunk! 

Kata és Gabi

 

***

Visszajelzések:

” Ringatás… Már az elnevezés is tetszik, ősi, ösztönös, mélyről jövő mozgás, lélek-ritmus, anyai melegség és biztonság.
Mit várok tőle, mennyire engedem majd bele magam?
Tudok majd lazulni, más kezétől kisimulni, szárnyalni, börtönömből kiszabadulva szilaj paripa módjára vágtatni?
Vagy megmaradok a jól ismert biztonságos keretek között és fókuszomat kívülre helyezve, figyelek.
Követem a kezek mozgását, a lélegzet halk neszét, a zene ritmusát, a kinti világ összes impulzusát.
Most szabad vagyok, az fog történni, amit megidézek, megteremtek magamban, annyi és úgy gyógyul majd bennem, amit engedek testemnek és lelkemnek.
Bízom magamban és bízom abban az emberben, aki most velem van, kísér ezen az úton, ringat anyám helyett, megóv és figyel rám, ahogy Isten teszi minden pillanatban.
Megilletődöm, miféle csoda rendezi, szervezi ilyen formába az életem, miféle Kegyelem működik körülöttem, ami által csodalelkekkel kapcsolódhatom, tudásukból részesülhetek, meleg szívükkel összekapaszkodhatom.
És most, engem ringatnak, nekem adnak magukból, értem nyújtóztatják ki angyalszárnyaikat.
Hiszen tudják, egyek vagyunk, s ami bennem most szeretetté, megértéssé, békévé formálódik, az bennük is lenyomatot hagy majd, az összekapcsolódás misztériumának pecsétjét.
Ezzel a bizonyossággal nyújtózom el a kezelőágyon, és mint egy lágy tengeri hullámra, úgy fektetem fel lelkemet is erre a képzeletbeli bárkára.
A zene elindul, ősi idők emlékképei úsznak át a tudatomon, ritmus, szívdobbanás, Földanya lüktető élet mantrája, húz egyre beljebb és beljebb, még érzem, ahogy lágy kezek érintenek, finom mozdulatok ringatnak, anyaméh- álom, egy bölcső képe, meleg, puha sötétség, majd egy fényes pont egyre gyorsabban tágul előttem, végül belezuhanok a fényességbe.
Már nem hallom a körülöttem zsongó világot, más Világ nyílik ki előttem, saját belső Univerzumom képei húznak magukkal, utazásom kezdetét veszi.
Fénylő, hófehér rét, mennyire ismerős, mennyire a lényemmé vált!
Oly sokszor vágyom ide, a hétköznapok fullasztó pillanatai elől legszívesebben ide futnék, hazug és képmutató emberek bántó, világomat romboló mondatai elől itt keresnék menedéket.
Mielőtt belépek, lemeztelenítem magam, itt minden Szentség, ide csak igaz szándékkal, igaz szívvel szabad kapcsolódnom.
Sorra veszem sérelmeimet, feldolgozatlan bántalmaimat, nyomasztó háromdimenziós probléma kupacaimat, felsejlenek arcok, szituációk, meglepően éles a fájdalom, meglepően mélyen vannak a sebek.
Mint egy bepiszkolódott, elnyűtt ruhadarabot, úgy teszem le lelkemnek berepedezett, felsértett rétegeit, törölgetem, tisztítgatom fénytestemet, megbocsátani, továbblépni, gyógyulni vágyom.
Végre elkészülök, gyermeki izgalommal, szinte remegve állok most itt a Fényben.
Átlépek a kapun, a fűszálak lágyan ringatóznak, összeértükben csilingelnek, a fák levelei susognak, és ez most felér egy szimfóniával, a Csengő Rét él, ezernyi hangja olyan dallamos, hogy szinte belefájdul a szívem.
Futni kezdek, nem, ez a szó most kevés, szárnyalok, repülök, futok, betöltekezem, egyszerre vagyok minden ponton, minden kis szegletben, szellő vagyok, fénysugár, apró pillangó, fák között szökellő szarvas, és angyallény, fényszárnyait szépen rebegtető boldogság.
Minden pillanattal egyre inkább feloldódom, már nem tudom követni, ki és mi vagyok, hogy vagyok –egyáltalán, vagy magam lettem a Létezés.
Azt hiszem, ez már nem is számít, tulajdonképpen semmi sem számít, hiszen, eggyé váltam, feloldódtam, Hazaérkeztem!
És a Teremtő magához ölel….
Itt megáll az idő, megáll minden érzékelés, nincs most, nincs múlt, nincs jövő, csak lebegés.
Később egy aprócska impulzus, hívó szignál ér el hozzám, ideje visszatérni.
Béke van bennem, tudom, hogy ez velem marad, ezt magammal hozhatom.
Visszatérek, elhagyom a rétet, a váltás gyors és éles, nem emlékszem a hazaútra, csak arra, hogy újra a testemben vagyok, érzem, hogy lélegzem, szemeim még csukva, de a szempillám már megmozdult.
Még nem akarom kinyitni a szemem, még jó így, még ringatózom. Valaki messziről szól, hívogat, hív, hogy térjek vissza egészen. Jólesik most a hangja, a keze melege. Mosolygok. Mert élek, és mert a létezésem áldott.
Lassan kinyitom a szemem, minden homályos, aztán egy mosolygó arc hajol fölém, kérdezi, rendben vagyok-e?
Ó hát persze, ennél tökéletesebben már nem is lehetnék.
Kisimultam, feltöltődtem, ami eddig problémának tűnt, most már csak valami homályos emlékké szelídült, nincs miért aggódni, nincs mibe belefeszülni, elmúlt a csalódás fanyar íze is, csak a Kegyelem és a Szeretet van.
És az kitölt most mindent bennem!
Lassan felülök, megmozgatom magam, kellemes fáradtságot, bizsergő, szívmelengető békét érzek.
Szeretnék valamit átadni mindebből Nekik, aki ringattak, megtartottak, velem voltak, de szavak most nem jönnek ki egykönnyen, így beérem egy öleléssel, amibe belesimítom szívem összes háláját.
Köszönöm!
Namasté “