Advent van, végre tudok foglalkozni vele, hosszú idő óta valahogy megint élvezem a készülődést. Kinyitom a dobozt, benne a dísze. Az övé. Pont olyan, mint az enyém, egyszerre kaptuk. Minden évben, mikor feltettem, tudtam, hogy nála van a másik. Tavaly először a dobozban maradt az övé. Már nem volt, aki feltegye. Advent sem volt igazán. Annyira fájt, hogy muszáj volt elfutnom. “Nincs halál” – olvastam újra és újra halottak napja környékén minden második posztban. És akkor megértettem valamit. Hiába a hit, bármilyen eszme is legyen emögött, amíg tagadjuk, addig továbblépni sem lehet. Menekülés közben a szépre emlékezni sem lehet. Hiszen, ahogy jön a szép, azonnal jön a fájdalom is. Nem tehettem mást, szembe kellett néznem vele. Egyszer csak megengedtem… Engedtem, hogy átjárjon az összes emlék, minden, ahogy jött, válogatás nélkül áramoljon – mosoly, szenvedés, ölelés, kín, összetartozás, elengedés -, mígnem egyszer csak csitulni kezdett az egész. Lassanként újra átjárt az érzés, hogy az élet egy csoda. Születés és halál az élet két olyan misztériuma, melyet képtelenség emberi ésszel felfogni. Jelentést is mi adunk neki, a kapott mintáink és saját tapasztalataink alapján. Mióta az eszemet tudom, minden ide érkező új élet előtt térdet kell hajtanom. Sosem gondoltam, hogy képes leszek egyszer a halálra is így tekinteni. Látni a test elmúlását, érezni, ahogy a lényeg tovaszáll valahová, amiről csak elképzeléseink lehetnek… olyan elsöprő erejű tanítás, ami előtt meg kellett hajolnom. Hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam, szépen is lehet távozni, méltón is lehet elengedni azt, akivel évtizedekig összekötött a hús-vér élet (is). Biztosan tudtam mindig, ősidők óta egymás életének részei voltunk, és mindig azok is leszünk. Sokkal régebb óta ismerem, mint ahogy testvérek lettünk, és mindig is ismerni fogom. A hétköznapi életemből eltűnt, de velem marad a gondolataimban, érzéseimben, álmaimban. Mert az életem része, és amit együtt éltünk meg, részemmé vált, mikor megengedtem, hogy fájjon és hogy szép legyen. Itt hagyott egy darabkát, magából vagy inkább belőlünk, ami itt és most csak az enyém. Meghalt… de hogy ez nekem mit jelent, azt csak én tudom, mert én gondolom a haláláról. Nézem a díszt a kezemben. Tavaly először a dobozban maradt az övé. Még nem volt, aki feltegye…